már fátylat sző ránk
a ködös alkonyat
csak távoli vágyként
látom arcodat
pillantásod
ezer év óta kísért
mégis elvesznek az évek
semmiért

számtalanszor
fonódott már egybe
csillagpor életünk
és látod
mégis csak külön
magányosan
egymástól távol
élhetünk

földi röghöz tapadt
égi vágyakozás
a lélek súlya
az örök várakozás
fényből font távolság
két ember között
most elválaszt
bár összekötött

örvénylő vonzás csillagot alkot
az Űr szétszórt porából
fénylő forróság lesz
a hideg-semmi honából
ilyen lehet
ha két lélek egyesül
születik Valami
és a Semmi megsemmisül

mint álom
mint oltalom
kísér majd dalom
és lépted bármerre visz
akarom
hogy újra rám tekints

szavak és könnyek
már nincs nyomuk tudom
karommal minden vétkem
eltakarom
a világon nincs más
nincs nagyobb hatalom

rezdül a dal
és szárnyal a vágy
kopár ágakon nyíló virág
mint messzi felhőkre
ült fel a Nap
mosolyod úgy hívogat

botladozik az esti szürkület
és mint kiürült üveg
gurul a földön
a régi boldogság
rezdül a pilla, borzas a haj
árva a lélegzet, de nincs semmi baj

álom volt csupán
ahogy eddig léteztünk
mégis érzed
most izzad két kezünk
szemed mélyén a megmaradt remény
remél, mint néhány szép költemény

egymásba öltik
elcsukló vágyaik
a szétfutó napok
és bár minden elmúlik
én mégis hiszek
és mégis itt maradok

szellő fut végig
fűszálak tengerén
csak nézzük egymást Te meg Én
és míg lassan végig simít
szelíd fényű, meleg fénysugár
emlékké válik a bús magány

moha között
könnycseppek száradnak
a magány nekidől
a vakolatlan házaknak

búzaszemekben évezredek óta
alszik a remény
hányszor hisszük azt,
hogy segít egy-egy költemény

mégis fák kérgébe faragott
szívek hirdetik csupán
marad valami
a szerelem után

alvadt alkonyok
ájult éjszakák
rongyossá szeretett
sötét, fülledt szobák

bágyadt nappalok
égő reggelek
szétzilált, összegyűrt,
elhamvadt szeretet

asztalokon folyik szét
a papírszagú lét
csak végzések őrzik
az összetartozás emlékét

mély és nehéz
a kimondott igazság
kerülget és sandán figyel
a vigyori valóság

zúgó patak sodorja
így a falevelet
mint parti köveket
hagyom el az éveket

sírj nekem, ha fáj
sírj nekem, de várj
sírj nekem, válts meg
sírj nekem, ne várj meg

sírj értem
fájó könnyeket
sírj
ha a szürke hétköznap
eltemet és vágyaiddal
egyedül fekszel
és a nap is egyedül kel
hűvös órák között
magányos üldözött

sírj értem
vágyó könnyeket
sírj
forró könnyeid
vörössé égessék lelkedet
mikor a napfény elveszett
érezd meg, hogy nem lehet
már nem égethetsz el
többé nem érhetsz el

sírj értem
sikoltó könnyeket
sírj
mert fáj az öröm
ha nélkülem néha rád köszön
ha felvillan egy-egy boldog pillanat
és tudod, egy perc múlva
semmi nem marad
mi engem idéz

sírj értem
elhaló könnyeket
sírj
öleld át a csendet
húzd magadhoz a távolság
messzi tereit
amikor az összetartozás
érzéki köteleit
tépni kezdi a feledés

sírj értem
szétfolyó könnyeket
sírj
borulj a földre
míg könnyeid
patakká dagadnak
és súgd el
az áradó folyamnak
mennyire vársz

sírj értem
megváltó könnyeket
sírj
találj rám
nyitott szívű álmaid
végtelen képei között
ismerj fel
a fák sárgult leveleiben
a szél békéjében
szelíd simogatása
üzenet tőlem

sírj értem...

soha nem hallottam
amikor sírtál
nem láttam könnyeid
megszáradni arcodon

a nevetésed is
csak távolról
ért hozzám
nem tudtam
éppen hol tartasz
utadon

bár mellettem
ültél
vagy álltál
tudtam
gyakran nagyon
távol jártál

szemedbe
csak néha néztem
félve
mélyen
akkor sem tudtam
csak reméltem
értek annyit
amennyit
Te értesz
belőlem

nem ért hozzám
a melegség
hideg függönyök
át nem engedték

lelked néha
mégis megérintette
testemtől elváló
lelkemet
de csak most érzem
újra
mennyire féltelek

menj távolabb!
vagy jöjj
egészen közel!
felejts el
vagy ölelj!

nincs már sok időnk!

megálltam az éjszakában
csillagok fénye rám borult
arcomra csorgott Hold ezüst-vére
árnyékom a földre hullt

hűvös csenddé dermedt az éj
képekbe fagyott a pillanat
felemelt karjaim között
meghalt minden mozdulat

lüktetett a sötétlő világ
szétáramlott benne vérem
fülembe suttogtak elvesző szavak
benne voltál a zúgó szélben

magányos fa volt a testem
viharok tépdesték ágaim
leveleim csábító szellőknek adtam
törzsem perzselték égő vágyaim

...és zokogni kezdtek bennem
minden fájdalmat felidéztek
az elhazudva őrizgetett
bőrömbe rejtett érintések

mert elfordulok, ha fáj
csodákra nem várok már
és Te sem adsz nekem
tüzes parazsat
hogy egy hétköznapi istenítéleten
bizonyítsam igazam

*

mert elfordulok, ha fáj
hiszen annyi játékot játszottam
ültem már trónuson
és feküdtem a tömlöc kövén
táncoltam bálokon
és vergődtem halálos ágyakon
kaptam tapsot és megvetést
könnyeket és harsány nevetést
folyton új szerepek álltak elém
új lélek költözött egyre belém
s testem lassan nem tudta
mikor kell mozdulni
és mikor kell várni csendben
elbújni a zaklató rendben
és otthont adni újra meg újra
szívet a gondolatnak
erőt az akaratnak
embert az Istennek

*

mert elfordulok, ha fáj
már nem tudok
már nem akarok mást
mert a hazugság bánt és éget
de igazat mondani vétek
magam vagyok bíró és elítélt
magam vagyok a vágy és akit kísért

*

mert elfordulok, ha fáj
hiába nézel rám
hiába válik haragod gyűlöletté
a nevetés elfojtott könnyekké
már nem mondom
már nem is hallom
már nem várom
már nem is akarom
sötét, mély titokká válik a vágyam
s mint fekete kötélen többszörös csomó
oldhatatlan vagyok és sokkoló...
...mert elfordulok, ha fáj...