moha között
könnycseppek száradnak
a magány nekidől
a vakolatlan házaknak
búzaszemekben évezredek óta
alszik a remény
hányszor hisszük azt,
hogy segít egy-egy költemény
mégis fák kérgébe faragott
szívek hirdetik csupán
marad valami
a szerelem után
alvadt alkonyok
ájult éjszakák
rongyossá szeretett
sötét, fülledt szobák
bágyadt nappalok
égő reggelek
szétzilált, összegyűrt,
elhamvadt szeretet
asztalokon folyik szét
a papírszagú lét
csak végzések őrzik
az összetartozás emlékét
mély és nehéz
a kimondott igazság
kerülget és sandán figyel
a vigyori valóság
így a falevelet
mint parti köveket
hagyom el az éveket
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése