Elfedem a szemem,
talán mert nem akarom látni,
hogyan hullnak porba az elfeledett álmok...
Ezen a földön az lesz csak boldog,
aki beáll a sorba, és nem nézi,
ahogy az életét felégetik a lángok

Hosszú az út,
ami a Fény felől az Éjszakába vezet.
Túl meleg van itt, a szárnyaim megégnek...
Ezen a földön nincs szabadság, hiába keresném.
Akik előttem állnak,
azok is csak kegyelmet kérnek

Nem az ég borul fölém, hanem én borulok az égre,
és a megnyugvás, hogy nincs halál,
csak a vérem kavarja fel...
Én nem látom, ha valaki szeret,
mert zárva van minden ablak, hogy a fény
akkor is kintmaradjon, ha az értelem Napja kel

A kertkapu ugyan nyitva maradt - hagyd,
nem fontos, maradhat... csak ha majd kiszaladsz
rajta, kérlek, jó hangosan csapd be!
Hisz' tudod, zárva van minden ablak,
én meg itt ülök a földön, és nem látom ugyan,
de belehalnék, ha más is beszökne a kertbe.